A KULTer.hu új sorozatában, a Könyvjelzőben arra kérjük az irodalmi élet szereplőit – írókat, költőket, szerkesztőket, kritikusokat –, hogy osszanak meg három kötetet, folyóiratot vagy cikket, amit a közelmúltban olvastak és hatást gyakorolt rájuk. Elsőként Veszprémi Szilveszter ajánlóját közöljük.
Fancsali Kinga: Nem a haláltól, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2025
Rengeteg szépség van Fancsali Kinga Nem a haláltól című verseskötetének felnövéstörténet-narratívájában: az őszinteségből és a szembenézésből életigenlés fakad, ahogy egyre beljebb haladunk a könyvben.
A feszültséggel teli, tagadással megidézett halál a címben olyan ígéretet jelentett, amelyet beváltottak a szövegek.
A versbeszélő családon belüli gyerekkori vagy szexuális traumáiból és rossz mintáiból először a kibeszélhető generációs tapasztalat, majd a közéletiség felé lép el, és a túlélést is ezeken a lépcsőkön át mutatja elérhetőnek. Először csak az otthonról hozott mintáinkat bíráltatja felül velünk, majd ellenállásra és egy biztonságosabb világ építésére hív minket. Tulajdonképpen véget érhetne a kötet rengeteg ponton: elvégzett egy-egy feladatot, regisztrált, párhuzamot vont. Észrevette, hogy a művészetről alkotott koncepciónk hibás – „már nem fontos melyik estéből / íródik majd nagy vers / hogyan formálok szenvedésből művészetet” (élj) –, és bár az életet választja, a versbeszélő nem fordít hátat a hamis dichotómia elvárása szerinti művészetnek.
A döntés diadalát üli Fancsali Kinga kötete, amelyben az irodalom elképzelhető szenvedés nélkül, az öröklődő depresszió kezelhető, az öngyilkosság velünk született hajlama mellett is élhető az élet, a leszbikusság sok aspektusa pusztán társadalmi kreálmány, és a cselekvés sokszor egyszerű gyakorlat.
Fancsali Kinga felszabadító munkát végez,
bár ezt csak az utolsó versben mutatja expliciten. Itt Novák Katalin Hogyan lehet sikeres egy nő? című videójára válaszul ad új, a családokért felelős tárca nélküli miniszter mondanivalójának hamis dilemmáit felszabadító vizionárius jövőképet a kortárs feminista diskurzusok alapvetései mentén. A nevelődésének történetében
olyan ellentétek feszülnek, amelyeket csak a fennálló – szexista és kapitalista – rendszerre való reflexió szabadíthat fel,
és a szerző alanyi, de a magánmitológiákon messze túlmutató utalásokat mozgat ennek érdekében. Első kötetnél a folyóiratpublikációk az óhatatlan előképek, ám Fancsali Kinga az eddig megjelent verseinek összességénél lényegesen mélyebb struktúrát épített fel. A traumafókuszú, szókimondó és depoetizált kortárs fiatal irodalmi versfolyamokban inkább követőnek tűnt a poétikája, noha erősebb társadalmi reflexióval dolgozott. A kötete viszont
bátor újszerűséget mutat, megtartva a vallomásos líra nyelvét és mélységét, mégis kiutat adva abból,
és ez kiemelten fontos könyvvé teheti. A Nem a haláltól nem leckéztet, a kötet mégis fontos leckéje lehet kortársainknak a szavaink és a narratíváink felelősségéről.
Bíró Tímea: Moldva, Forum, Újvidék, 2024
Bíró Tímea harmadik könyve szintén egy női történet a családon belüli minták újraírásáról. A szerző mániákusnak is tűnhet, hiszen ez a harmadik kötete, amelyet a család nőalakjainak szentel, de
a kisregényként megnevezett, rövid prózaversekkel dolgozó könyv szintézise a korábbiaknak.
A Pusztulás reggelei (Forum, 2018) gyermeki nézőpontból írja meg a szegénység és a bántalmazó családi élet mindennapjait és rutincselekvéseit; a Hosszú (Forum, 2020) felnőtt beszélője a nagyanyja halálára készül, miközben a narratíva hidegrázó pontossággal beszéli el, hogyan rángatják a család és az intézmények között az életből lassan távozó idős, leukémiás testet; a Moldva ritkán látott kegyetlen és szép képiséggel mesél a megtörhetetlennek érzett mintákról. A Moldva – ha hiszünk a kisregény műfajmegnevezésnek – önéletírás, mely a szerzőbio valóságából (utolsó mondata: „Két kisfiú biztos pontja.”) próbálja megmutatni, hogy jutott idáig.
Az elbeszélő saját anyasága válik a korábbi kötettémák újramesélésének apropójává, és
minden mintázatra, az anyja és a saját anyasága között felmerülő párhuzamra gyanakszik.
Újabb és újabb lírai kísérleteket tesz az anya definiálására – „Anyám kés az éjszakában.” (13.); „Anyám egy kemény szőnyeg, amit apám beletaposott a földbe.” (21.); „Anyám a huzat, ami kisöpör bennünket az utcára.” (61.) –, miközben kisebb, metaforikus epizódokon keresztül próbál betekintést nyújtani abba az életbe, amely egészében talán elbeszélhetetlen volna. Különös esztétikai tapasztalat a Moldva megformált, karcosra szerkesztett mondatait olvasni, mert
egyszerre vonzó a kimondások kíméletlen pontossága és a meseszerűség nagy ígérete,
hogy végső soron egy túlélő, egy gyógyult hősnő történetét olvassuk. A kisregény rokon Annie Ernaux vagy Édouard Louis most népszerű önéletírásaival: reflektál arra, hogy kegyetlenségről ír, amely azonban valamikor számára mindennapi volt, és bátran kísérletezik a szülőképek inkonzisztenciájával, hiszen lehetnek jó emlékei olyan emberekről, akik nem voltak szülőnek valók. Bíró Tímea kisregénye
tudja, hogy a részvét minden elesettnek jár,
ez az elbeszélés a kimondás és a megértés radikalitásában mutatkozik meg. A Bíró-szöveguniverzumban nem lehet úgy beszélni az anyakarakterről, mint aki meg szeretett volna halni, miközben „ő megdögleni szeretett volna” (28.), és az elbeszélés korai pillanatától értjük, mennyire leírhatatlanul nagy a különbség a kettő között, és mennyire fontos is, hogy Bíró Tímea tett egy kötetnyi lépést a leírhatatlanság felé.
Olga Tokarczuk: Hajtsad ekédet a holtak csontjain át, ford. Körner Gábor, L’Harmattan, Budapest, 2019
Még nem olvastam a nem mágikus realista Olga Tokarczuk szövegekből, és ez a regény is majdnem átvert. Van ebben is az Őskor és más időkből, legalábbis
olyan elbeszélővel van dolgunk, aki a belső valóságának öntörvényű szabálya szerint él:
az embereknek ő maga ad nevet, hiszi, hogy a csillagokban meg van írva az életünk és a halálunk, és egyértelmű belső morális iránytűje van. Ökothriller – nem baj, ha ízlelgetjük a műfajt, bár persze, Tokarczukot nem a műfajai miatt olvassuk. A lengyel-cseh határ mentén vagyunk egy faluban, annak is a külterületén, fent a hegyen, ahová csak ritkán érkezik vendég, és az őrült állatvédő angoltanárnő ügyeli a fennsík rendjét – ezt keressük a szerző műveiben, hamisíthatatlanok a kéznyomai. Mégis ökothriller,
nyomozástörténet, tele feszültséggel és morális tartalommal, amely az olvasóban is megképződik.
Helyes-e örülnünk orvvadászok és a hatalom korrupt embereinek halála felett? Miként ítélkeznénk, ha az állatok szolgáltatnának igazságot, és akkor, ha ember áll a gyilkosságok mögött? Párhuzamos nyomozások tanúi vagyunk, kiszolgáltatva a nézőpontkarakternek, aki – ezt az első pillanattól kezdve látjuk – megbízhatatlan, nála csak a rendőrségben és a helyiekben bízhatnánk kevésbé, mert ők egyáltalán nem ismerik az igazság természetét. Az álszent pap feldühíti a narrátort, amiért Szent Hubertusz napján a vadászatot, mint a teremtésben való segítést mutatja fel, hisz ő a hegytetőn élve a hosszú telek alatt már rájött, hogy a föld valójában nem is az emberek számára teremtetett, akik nem bírják annak zordabb arcait. Tokarczuk jeleneteiben itt is
egyetemes bölcsességek ütköznek össze és a civilizációink alapjainak szükségszerűségeire kérdez rá,
és bár bölcselkedik az elbeszélő, nem a suta szavai mögött kell ezt tetten érnünk, hanem a cselekedeteiben és a szereplők közötti viszonyokban.
Nagyon vicces tulajdonképpen Tokarczukot olvasni, mert kimozdít a begyakorolt valóságunkból. Nem műfaji könyvet olvashatunk ebben az esetben sem, hanem egy nagy életmű rövid könyvét, amely az ökothriller műfajába tesz kitérőt. Sajátos, feszült légkör hatja át a történetet,
a társadalom és a természet nagy morális rendjében keletkezett – vagy vált láthatóvá egy mindig is fennálló – zavar.
Tokarczuk egész életművében erről beszél, sajátos kelet-európaisága, mágikus realizmusa, határfeszegetése úgy terül rá a műfajra, mintha azok mindig is összetartoztak volna. A nyár végén ezen a közös fennsíkon ülve a szerzővel és az elbeszélőjével, úgy látszik, valóban mindig is összetartozott.
A borítófotót Kiss Ferenc Mátyás készítette.
